Jelenlegi hely
Címlap ›Vezetőség – Egy életút tükrében
Nem voltam szerencsés, mert az életem legdöntőbb szakaszaiban nem állt mellettem értő, segítő felettes. Készséggel elismerem, hogy a nehézségek nagy része éppen miattam állt elő, belőlem származhatott. Mindig baj van azzal az emberrel, aki egyéni elképzeléssel fog hozzá megvalósítani valamit. Szívesen elkerültem volna, hogy az igazgatóim soráról szóljak valaha is, ám éppen az ódzkodásom miatt sodródtam ebbe a nehéz helyzetbe. Most sorra veszem azokat az élményeimet, amelyeket visszanézve meghatározónak értékelek. Azt remélem ettől, hogy mire valamiképpen a végére érek, a megélt események tanulságaiból kirajzolódik majd egy kép, a vezető ember képe. Írásom a történések tükrében mutatja meg, hogy melyek lehettek az előrevivő, illetve a hátráltató mozdulatok két ember, a tanító és a felettese együttműködésében.
*
Az iskolai munkák közül ez az egy, az igazgatói munkakör nem vonzott soha, csak a „műhely” volt számomra lényeges, benne a gyerekekkel való foglalkozás, és minden eszköz megteremtése ahhoz, hogy ott eredményes alkotó munka folyhasson. Több évtizeden keresztül közelről láttam, hogy mivel jár egy iskola, egy tantestület ellátása, és meggyőződtem arról, hogy a gyerekekben való feloldódásra, elmélyülésre az én tanítói helyem sokkalta alkalmasabb. Aztán a sorsom mégiscsak arrafelé haladt, hogy szükségből én is vezetőemberré váltam. Egyszemélyes felelősséggel kaptam iskolaalapítási engedélyt 1988-ban. Ehhez a munkához is más elképzelésekkel fogtam hozzá, mint ahogyan az általában szokás. Az igazgató szó hosszú idő alatt se töltődött meg nálam szimpatikus tartalommal, ezért helyette az „iskolavezető” megnevezést járattam be magam számára türelemmel.
Az első igazgatómat mindenképpen meg kell említenem, akire egy érdekes epizód miatt figyeltem fel. Első osztályos voltam egy vidéki iskolában, korán ültettek be az iskolapadba, még nagyon játékosan, éretlenül. A tanév végén egy színpadi dramatikus játékban kétfüles vesszőkosárból virágcsokorral együtt ugrottam az igazgató úr elé verset mondani. Aztán hosszan „csomag” lett a nevem, gyerekek, tanítók mind így hívtak. Ma is magam előtt látom csillogó szemüvegét, mely mögött mosolygós szem nézett ránk szeretettel. Tiszteletben tartotta őt a kisváros, jóságos és gyerekszerető volt, tehát bizalommal alapozódhatott bennem az iskola vezetőemberének képe.
A gimnáziumban – már érettebb, tudatosabb diákokként léptünk – a két igazgatónk közül az egyikük erőteljesen választódott ki az ifjúság véleménye szerint. Szigorú képviselője volt az iskolai szabályoknak. Tudása, embersége, példaadó nevelő- és oktatómunkája, és a családi élete nagy tiszteletet váltott ki mindnyájunkból. Az 1950-es évek elején politikai meghurcolása fájt nekünk, növelte előttünk a tekintélyét, és elmélyítette az iránta érzett szeretetünket és elismerésünket.
A tanítóképző az én odakerülésem évében vált felsőfokúvá. Az itteni tapasztalataim már merőben újak, eltérőek voltak. Az ideálisan alakuló vezetői kép itt megtört a szememben. Más irányú, döbbenetesen eltérő vonásai kis idő után megértették velem, hogy egészen más szemlélet tör utat kényszerűen az előző helyére. Mindez az akkori társadalomnak a politikai hitvallásuk miatt vezetőkké képzett és rövid idő alatt komoly vezetői megbízást kiérdemelt embereinek magatartásában realizálódott előttünk. Néhány képpel próbálom érzékeltetni ezt a nehéz és furcsa időszakot. A rangját emelő főiskola első évnyitó ünnepélyén az intézet tantestületéből néhányan a nagyterem színpadán foglaltak helyet. Én a hallgatók soraiból néztem fel rájuk, vizsgálódva ismerkedtem velük. Hófehér ingben, emberi tartást sugallóan, kiművelt arcvonásokkal, nyugalmat, érdeklődést árasztón, helyét öntudatosan betöltő, szimpatikus idősebb úr ült középen. „Ő lesz az igazgatónk” – gondoltam. Mellette kék ingén piros nyakkendővel, az új helyzetében kicsit feszengő, az előbb felsorolt tulajdonságok egyikét sem üzenő ember. „Ő a Csepel Művek küldötte” – volt a második gondolatom. Megszólalásuk nyomán továbbfűztem a gondolatsort. Az előbbi úr igazolta a róla képzelt jellemzőket hangképzésében, hanghordozásában, beszéde tartalmában, szuggesztív hatásában. A másikuk egyedül csak a politikai hovatartozásáról győzött meg. Akkor döbbentem meg igazán, amikor bejelentették feltevéseim ellenkezőjét, hogy ez az utóbbi férfi a kinevezett igazgatója az újjáalakult intézetnek, a régi vezető éppen most adta át a helyét számára.
Az ártatlanul különbséget tevő felismerésem magja volt a későbbi konfliktusoknak. A megszólítás az új igazgató rendelkezésére tanár elvtárs lett, ugyanezt a megszólítást nem tudtam a volt vezetőhöz fordulva használni, aki néhány évet tanított még ezután. Emiatt többször kemény és gúnyos felelősségre vonás következett. Sose tudtam meg, hogy miképpen vett tudomást róla, hiszen egy térben egyszerre mindkettőjüket sose volt alkalmam köszönteni vagy megszólítani. A politikai gazdaságtan vizsgámra többszörös erővel készültem fel, sejtettem, hogy az nem lesz egyszerű az igazgatónál. A jelenlevő vendégtanár megdicsért, aztán vele együtt csodálkoztunk a felelet igazságtalanul alacsonyabb értékelésén. Ezek szerint a renitenciám kapott osztályzatot.
Később sem békélt meg velem, feszültség maradt köztünk mindvégig. Már az első évben kísérletezésbe fogtam az egyik tanítóképzős szaktanárom segítsége és ellenőrzése mellett, amelyen éveken keresztül dolgoztam kitartóan, örültem az eredményeknek. Több szakmódszertani kísérletbe is belekapcsolódtam aztán, az akkor „hatos fő iránynak” nevezett oktatást megújító mozgalom keretében. Érdekes, hasznos, örömteli munka volt ez. Felkerestem a tanítóképző vezető emberét, hogy az akkori hallgatók részére felkínáljam segítségemet a tanítási gyakorlat megszerzésében. Egy mondattal küldött el, amely valahogy így hangzott: „Ezt nem támogatom, előbb meg kell tanulniuk tanítani, azután nézhetnek csak meg ilyen extrém elképzelést, mint amilyen a magáé.” Negyven évig fogadtam hospitáló pedagógusokat és egyetemi, főiskolai hallgatókat az országunkból is, külföldről is, köztük elenyészően kevés tanítójelöltet. A finnországi érdeklődés például, messze meghaladta az alma materem kíváncsiságát.
Tudatosan készültem a gyerekekhez, emiatt már a képzős évek alatt is több iskolában gyűjtögettem a tanításhoz és a neveléshez felhasználható eljárásokat, módszereket. Ez a gyűjtőút sokat jelentett önmagam megtalálásában, elképzeléseimnek a másokéval való összehasonlításában. Új törekvésre bukkantam a matematika tanítását illetően. Kértem, hogy csatlakozhassam a kísérleti munkához és komoly tanulásba fogtam mindjárt, két évet szántam a felkészülésre. Amiatt pedig, hogy az osztályommal együtt részt vehessek a kísérleti munkában, az első iskolám igazgatónőjéhez fordultam. A minisztériumi engedély elnyeréséhez az ő hozzájárulását és a szülők beleegyezését kellett mellékelni akkoriban. Nem tudtam felkelteni az igazgatónőm érdeklődését, egyetlen határozott nemmel elutasított. Pedig az újszemléletű matematikatanítás, Varga Tamás nagyszerű elgondolása, nagy változást ösztönzött akkor, s bátran kimondhatjuk, hogy a „hogyan tanítsunk matematikát?” kérdés tekintetében óriási jelentőségű mind a mai napig. Meghatározó elemei, a továbbvivők hite, küzdelmes munkája segítségével benne foglaltatnak a mai matematikatanítás kánonjában. Nagy veszteségnek tartom, hogy annak az időszaknak a pedagógusai – a vezetők és a velük együtt dolgozó tanárok – nem ismerték fel a jelentőségét és nem tettek érte eleget, hogy minél többen vegyék át Varga Tamás gyerekek javát szolgáló szemléletét.
Mindaz, amit az újfelfogású matematika tanításához megtanultam, nagy kedvet keltett bennem. Összehasonlíthatatlanul többet adott a gyerekek önálló tanulásához, a gondolkodásuk fejlődéséhez az addigi szakmódszertanban foglaltaknál. E felismerésem miatt nem tudtam belenyugodni, hogy nem adhatom friss tudásomat a gyerekeknek, tehát engedély nélkül tanítottam azt, amelyet jó belátással odavalónak tartottam.
Három évvel később új, férfiigazgató vette át az iskolát. Azonnal felkerestem. Látta a lelkesedésemet, kitartó igyekezetemet az eszközök saját erőmből történő beszerzéséért, azonnal szabad utat adott. Sajnáltam az elvesztett három évet, de boldogan szereztem meg rövid idő alatt a hivatalos engedélyt. Évtizedekig éltünk benne jól és eredményesen, örömet szerzett a gyerekeknek, a tanítónak és a szülőknek. Nyugodt, jó négy év következett, az igazgató úr értékelte az igyekezetemet, amelyeknek tréfás megjegyzéseiben adott hangot. Sajnos új feladatot kapott, egy kerületi gimnáziumba helyezték át.
A hetvenes évek elejétől tőről metszett „vonalas vezetők” következtek. Nagy baj volt, mert az ideológiai megfelelés nem engedett teret számukra a szakmai érdeklődésük kibontakoztatására. Kimerült az az őket szorító utasítások betartásában, például a tantestület tagjainak ideológiai továbbképzésében, az ifjúsági mozgalom előírásainak betartásában, szervezésében, az iskolai pártszervezet életben tartásában, fejlesztésében. Az iskolai ünnepélyek szinte politikai demonstrációkká váltak, az ünnepi beszédek nem a gyerekekhez, hanem a pártbizottság küldötteihez szóltak. A tartalmuk mellett a hosszúságuk miatt szenvedtünk mindnyájan, hiszen se a kicsi, se a nagyobb gyereknek nem mondott semmit a harminc-negyvenperces igazgatói megnyitó beszéd, amelyet a hosszú versek, mozgalmi kórusművek követtek még jó sokáig. A tantestület pedig a gyerekeknek sugallt türelmet, ahogy tudott, és ápolta a hosszú állás és a monoton beszéd miatt összeesőket. Az ünnepélyek megszervezése is nehéz feladatként hárult mindnyájunkra, a minősítésünkben pedig szempont volt annak jó vagy kevésbé megfelelő megvalósulása.
A pártépítés erőszakos hulláma engem is elért. „Akinek ennyire fontosak az újra irányuló törekvések, annak itt a helye” felkiáltással erővel becsatlakoztattak. Nem sok idővel később védhettem magam a XI. kerületi pártbizottság előtt. „Bécsből öltözik” – volt a furcsa vélelem, amelynek az ellenkezőjét könnyű volt bizonyítanom. Azonnal fel is oldottak a vád alól. Emlékszem, hogy a néhány hét nem alvás, az éjszakába nyúló pártértekezletek kínpad-hangulatai fiatalságom ellenére is nagyon megviseltek.
Az egysíkú iskolai élet, amelyet szigorú előírások tettek egyre színtelenebbé, magában is nehéz volt nekem. Az meg egyszerűen érthetetlen volt számomra, hogy a közel hatvanas létszámú tantestületben egyetlen kérdés, kérés nem hangzik el az adott viszonyokhoz, netán a gyerekekhez való alkalmazkodás tekintetében. Egy példa csak ehhez, hogy évekig nem használhattuk az udvart. A nagy létszámú gyerekseregnél a kötelező folyosói menetelés, óraközi pihenés gyanánt, felerősítve mutatta meg a visszás nevelési elgondolást, amely a többi monotóniával és már jól bevésődött sztereotípiával együtt egyre nehezebben volt elviselhető számomra.
Tanulni akartam és a hetvenes évek közepén el is végeztem az ELTE Bölcsészettudományi Karán a pedagógia szakot. Egyetlen óra kedvezmény, egyetlen helyettesítés nélkül történt mindez, semmiféle támogatást nem kaptam hozzá, hiszen önszántamból tettem. Az elolvasott sok pedagógiai, irodalmi példa továbbnövelte a kívánságomat a színesebb, tartalmasabb, vidámabb iskolai élet, az értőbb gyereknevelés iránt. Az is motiválta tanulásomat, hogy szerettem volna osztályfőnökként továbbkísérni az első kísérleti osztályomat a megkezdett folyamat felső tagozatos bejáratását segítendő. Nem kaptam engedélyt erre, de az akkori pedagógiai intézet segítségével megfelelően felkészült tanárnő vette át az osztályt.
Hosszan és gondosan készültem fel a nevelési értekezletekre, hogy érveimet a kísérleti munkám tapasztalatai mellett irodalmi példákkal is erősíthessem. Barkóczi Ilona és Putnoki JenőTanulás és motiváció című könyvét vittem feldolgozva a testületem elé. Figyeltem a társadalmi mozgást, a sajtót, új szeleket fogtam vitorlámba. Hankiss Jenő szociológiai munkáiban gyakran utalt az iskolai változtatás szükségességére, próbálkoztam hát az ő érvei ismertetésével is. Azt gondoltam, hogy az igazgatónőt megnyerem, rajta kívül társakra is lelek a nagyszámú tantestületben, hogy együtt változtassunk, frissítsünk az iskola életén. Az ellenkezője sikerült. Az érdeklődésem, az akarásom bőszítette a környezetemet, főképpen az igazgatómat. Ez rosszul esett, abbahagytam az ismertetőimet, de a saját gyerekcsoportommal egyre több irányban próbálkoztam. A gyerekeken keresztül a szülők is követték a történéseket, sok alkalommal hívtam meg őket, részesei voltak az életünknek. (Az Iskolapélda című dokumentumfilm több részlete árulkodik erről.) Nyitott ajtóknál tanítottam, mivel a belső támogatással kudarcot vallottam, kívülről reméltem azt. Tartós látogatás indult be, amellyel megint komoly gondja volt a felettesemnek, ám a kísérleti munka ürügyén meg tudtam védeni a folyamatát.
Közben nehéz volt állandóan cipelnem azt a terhet, hogy ennyi gond van velem. Beszélgetést kértem tehát az igazgatónőmtől, amelyből az derült ki, hogy tart az elképzeléseimtől, fél, hogy majd felelősségre vonják miattam. Aztán megnyugodtam, mert bel- és külföldi vendégeit tanórákra legtöbbször hozzám hozta be.
1979-ben Péterffy András magyar–angoltanár, aki abban az időben pedagógiai filmek készítésére határozta el magát, engedélyt kért és kapott is egy dokumentumfilm készítésére az igazgatónőmtől. Csodálkoztam, mert nagyon nem szerette a körülöttem történő eseményeket. A film elkészült, s a Híradó mozi meghosszabbított műsoridővel hetekig játszotta a nagyközönség számára. Megint bajba kerültem, mert kívül nagy érdeklődés volt tapasztalható, iskolán belül pedig nagy botrány. Miután igazgatónőnk megnézte a filmet, összehívta a tantestületet: a szégyenről beszélt, amelyet a film hozott az iskolára, és megtiltotta, hogy bárki beszéljen róla. Nyolc évig jártam a filmmel szerte az országban és itt a fővárosban meghívásra, természetesen soha nem tanítási időben. A sok szakmai találkozás, vita arról győzött meg, hogy sokunknak gondja a változtatás. A film több díjat nyert el dokumentumfilm-szemléken és a televízióban. Folyamatosan használatban van a mai napig oktatási intézményekben.
Utoljára erős hangon sokat beszélő férfi igazgatóm volt, az iskolánkba kerülése előtt ifjúsági mozgalomban volt vezető. Egy vagy két tanévet dolgoztunk együtt, nem adódott közöttünk konfliktus, de szakmát érintő beszélgetésre sem került sor soha kettőnk között. 1988-ban, amikor saját iskola alapítása érdekében eljöttem a nagy iskolából, nagyon megharagudott rám, s a kerületi megbízatását felhasználta arra, hogy akadályt gördítsen iskolaállítási törekvésem elé.
*
Azt, hogy miért akartam nagyon saját iskolát, hosszan sorolhatnám. Itt csak azt a részét említem meg, amely e tárgykör gondolatkörébe beleillik. A nehézségeket lépésről lépésre tanultam, hiszen huszonhat éven keresztül minden hivatali tájékoztató, minden értekezlet azt hozta tudtunkra a vezetőnk tolmácsolásában, hogy „se az anyagi, se a személyi feltételek nem állnak rendelkezésre”. Napi gondjainkat minden alkalommal ezzel a mondattal odázták el, nemhogy még új gondolatokra, fejlesztésre ösztökéltek volna!
Hol erőltetett nyugalommal, hol türelmetlenebbül és egyre hangosabban azt válaszoltam a hierarchia egyéb képviselőinek is, hogy a hozzám rendelt gyerekcsoporttal most kell eredményt elérnem, mert most élek itt a rám bízott gyerekkel együtt, és egy percet sem mulaszthatok el, nem várhatok. A munkámhoz szükséges eszközök döntő részét pedig eddig is magam teremtettem elő, megpróbálom tehát így folytatni tovább.
1987-ben a társadalmi változás előszele döntő elhatározásra bírt, melyben fontos szerepet játszott az is, hogy az akkori osztályomnak utolsó tanéve következett éppen, és hogy ne törjön meg a gyerekek tanulási folyamata. Egy „műhelyt” kívántam előteremteni, melyben a nevelés és a tanulás, az együttélés szabályainak fontos feltétele mellett, a gyerekek alkotó részvételével valósul meg nap mint nap.
Az akkori oktatási miniszterhelyettes, Gazsó Ferenc örült a tanítótól induló kívánságnak, utat nyitott a kérésemnek, egy kisebb anyagi támogatást is kaptunk a minisztériumtól. A Soros Alapítvány szintén hozzájárult az induláshoz, néhány év múlva megelégedését is tanúsította.
Tantestületünk az új feladatra önkéntesen vállalkozó fiatal tanítókból verbuválódott, akiknek figyelmét részint a kísérleti munka, részint az Iskolapélda című film keltette fel. Fiatalos lendülettel, teremtő izgalommal, hihetetlen örömmel fogtunk munkába, minden nehézségen átsegített bennünket a lelkesedésünk. Hősi, szép időszak volt tele küzdelemmel.
Ahogy a kísérleti munka éveiben, úgy az induló iskolánál is a saját családom támogatásával, pályázatokkal teremtettük meg a legfontosabbakat. Egyszerű körülmények között tartalmas, mozgalmas, örömteli életet éltünk. A tanítás érdekelt továbbra is legfőképpen, azért mindent ennek rendeltem alá. Elsősorban tanítója voltam az iskolának, másodsorban a vezetője. Karácsony Sándor-i szemlélettel a „kiművelés” volt a fő dolgom, úgy éltem tehát a mindennapi munkámban, hogy az mintaként szolgáljon minden ott tanítónak erkölcsi és szakmai szempontból egyaránt. Boldog emberré tett, hogy ezt húsz éven keresztül meg is valósíthattam. Szokványos vezetőként nem érdemlek semmiféle elismerést. Az ellátásunkat intéző hivatalos szerveknek sem volt könnyű dolga velem, és én is megszenvedtem a méltatlan alkukat s a velejáró sokszor igazságtalan bánásmódot, ezért hosszú időbe tellett, mire feldolgoztam magamban a kapott kitüntetéseimet. Azt gondolom mégis, hogy a tetteim valamiképpen egyensúlyban voltak törekvéseimmel, és az eredményekkel érdemlegességet igazoltak.
Nagyon egyéni utat jártam, csak személyeset mondhatok, írhatok róla, mégis abban reménykedem, valami tanulsága, értelme így is lehet. A Kincskereső Iskola, egy példaként a sok közül, továbbműködik nagyobb részben hivatástudattal rendelkező nevelőkkel. Az természetes, hogy más vonásokat ölt majd magára a következő vezetők, társadalmi változások hatására.
*
Befejezésül hosszú évek következetes önnevelésének termékeit, néhány segítő elemet kínálok fel, amelyek egy nevelői közösség együttes munkájának kiváltói, alapozói lehetnek.
A vezető mintaadó lehet:
- erkölcsi tartásában;
- saját személyiségének, egészségének ápolásában;
- a biztató légkör megteremtésében és folyamatos fenntartásában;
- a nevelők erkölcsi tartása, gyerekszeretete, egészséges életszemlélete felmérésében és értékelésében, mindezeknek a közösséggel való megismertetésével, tudatosításával;
- az érdemes pedagógiai irodalom állandó követésében, a tanulásra ösztönzésben;
- az értékes személyiségjegyeket, egyéni színeket érvényesítő alkalmak megteremtésében;
- a kezdeményezésre képes emberek felkarolásában, a jól értékelhető törekvéseik megvalósításában, kiterjesztésében;
- az egymást elfogadó, jó társas kapcsolatokban élő osztályközösségek ápolásában a teljes iskolaközösség arculatának, ethoszának megformálása érdekében.