Kinek kaloda, kinek fészek - Utószó a 2015. évi kiadáshoz

Ami a könyv legutóbbi kiadása óta történt

Élesen előttem van, ahogyan egy véletlen találkozás alkalmával az utcán, kerékpárját elengedve, könnyezve borult a nyakamba egy apuka. Azt kérdezte, mi lesz velem, ha bezárul előttem az iskola kapuja, hogy bírom én azt majd ki? Megdöbbentem, akkor még volt jó néhány tanév előttem. Gondolataimat fogva tartotta sokáig ez az esemény. Az iskolához kapcsolódó nyolc év alatt, milyen átélt percek, órák, élmények, beleérző törődések, eseményeket követő figyelmesség nyomán vette észre, hogy nekem ez bizony különösen nehéz lesz? Az apuka akkor kérdezett, amikor én még távol tartottam magamtól ennek gondját, aztán a gyors szárnyú idő több mint tíz évet haladt hirtelen előre, és 2008-ban, a tanév végén valóban fognom kellett vándorbotomat.

46 tanéven keresztül friss izgalommal igyekeztem a gyerekekhez naponta az iskolába, belátom, nehéz elfogadnom az idő múlását. Kívánságom teljesült, hosszan maradhattam gyerekek közelében. A másodszori húsz tanítási évet, 1988-tól 2008-ig, a saját alapítású Kincskereső Iskolámban töltöttem.

Természetesen a nagyon aktív évek pergő eseményei idején is egyszer-egyszer eszembe jutott, ha eljön az idő, hogyan is lesz, találok-e valamilyen értelmes tevékenységet, ami engem az eddigiekhez hasonlóan rendszeresen foglalkoztat, leköti energiáimat, és legfőképpen lesz-e valami olyan dolog, amelyhez érzelmileg jól tudok kötődni, ami szellemileg, lelkileg és fizikailag is egészségben tart. Mindig csodálkoztam, amikor azt hallottam valakitől, várja már a munka befejezését, számolgatja nyugdíjba vonulása napját. Én pont ettől tartottam, még nem vágytam a nagy pihenőre.

A tanító munkájához, ahogy a színészéhez, orvoséhoz, erdészéhez vagy bármilyen személyiséget nagyon igénylő, sőt megkövetelő hivatáshoz, foglalkozáshoz, egy arra berendezett, hozzá idomuló életvitel szükséges. Új szokásrend rögzül belénk, ami sztereotípiáival támogat ugyan, ám lelki tartalmaival mélyen bevésődve maradandó nyomokat hagy bennünk. Így történt. Miután először nem hívott szeptember elején a tanévet nyitó csengő, tanácstalan voltam, nem találtam a helyem. A tanítványok egyike, látva szomorúságomat, ázsiai túrára vett rá, két hátizsák nehezedett rám sok-sok gyaloglás közben, aztán egy hónap múlva - életkedvvel telve - hazaértem, és tudtam, mit tegyek.

Egész életemben „iskolának valót” gyűjtöttem, tehát csak arrafelé vihet az utam, gyerekek és tanítók nyomába­­­ - gondoltam. Tanfolyamokat, előadásokat, nevelési összejöveteleket tartottam a fővárosban és vidéken tantestületek számára. Mint ahogy a gyerekek köré naponta, ugyanúgy a tanfolyamok tanítói köré is műhelyt vontam, cselekvően kerestük együtt a sokféle nevelési és tanulási módszer változatos, aktuális nevelési és oktatási  céljainkhoz közelítő eseteit. Színesítettem is gyerekek részvételével ezeket az alkalmakat úgy, hogy beiktattam egy anyanyelvi és matematikai foglalkozást különböző témakörök feladataival, amelyeket a helyi iskola tizenhat negyedikes növendékével mutattunk be. Debrecenben például nyolcvan környékbeli tanító vett részt ilyen összetett foglalkozáson, melyben az élő feldolgozás után a tanító és a gyerekek munkájának elemzésével folytatódott az előadás. Hasonlóképpen történt a budapesti V. kerületi Szemere utcai Iskolában és a főváros közelében, Pátyon. Vecsésről, a Gróf Andrássy Gyula Általános Iskola igazgatója keresett meg Péterffy András rendező 1979-ben készült Iskolapélda című dokumentum filmje miatt. Ennek következményeként az ottani tantestületet előadással látogathattam meg, majd folytatásként nyári tanfolyamot tartottam néhány tanítójuk számára. Pécsett két alkalommal is nagyszámú hallgatóság, háromszáz- háromszáz pedagógus és szülő jött el, majd Bonyhádon is ugyanilyen összetételű és magas létszámú hallgatóság fogadott. Ranschburg Jenővel, a remek humorú, csodálatos beszédkészségű pszichológus professzorral Makóra, a Hagyma házba, utána pedig Celldömölkre voltunk hivatalosak egy pedagógus továbbképzésre.

Erdélyben kétszer fordultam meg iskolaügyben. Most ezekről az utakról kicsit bővebben írok. Váratlanul keresett meg Brassóból egy pszichológus és egy gyógyszerész-szponzor, akik magyar, román és német nyelvű iskolát kívántak felállítani, alapítói munkájukhoz kértek szakmai tanácsokat. Tizenkét napot töltöttem ott pedagógusokkal, gyerekekkel és szülőkkel szoros együttmunkálkodásban. Két tanítójuk a 2013-as, egy tanító pedig a 2014-es év nyarán itt Magyarországon egy-egy hetes tanfolyamra jött el hozzám. Ugyanebben az évben Szatmárnémetiből érkezett meghívó, az ottani kihelyezett tanítóképző 15 éves jubileumára rendezett konferencián, előadás tartására kértek fel. A Szatmár megyei Tanítók Egyesülete ugyanezen alkalommal megyei tanítókkal való találkozásra kért, nagy örömömre egy színházterem telt meg az előadáson, ötszáz óvónővel és tanítóval. A különleges színhely színpadra terelt minket. Népi gyermekjátékokat, anyanyelvi, matematikai, logikai feladatokat, oktatási- nevelési helyzeteket jelenítettünk meg főiskolai hallgatókkal.

Tanításom utolsó négy évében, Fejes László és családja ötlete alapján és támogatásával, egy iskolai osztályom munkájáról négy éven át tartó, úgynevezett „követő” filmet készítettünk. Ez a film Sós Ágnes rendezőnő munkája: „Winkler Márta iskolája” (2004 – 2008) címmel.  A szakemberek azon alkalmakon kaptak lencsevégre bennünket, amikor szabad idejük adódott és felvevőgép is került hozzá. A folyamat így korántsem didaktikus vonulatú, nem mindig egymásra épülő a foglalkozások sora, ám tanítói szemléletem a sokféle nevelési és tanulási helyzetben érthetően kirajzolódik ebben a filmben. Vekerdy Tamás javaslatára az Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft. 2012-ben szakmai körök számára elérhetővé tette ezt a követő filmet, én pedig egy könyvecskét írtam, amelynek fejezetei szervesen kapcsolódnak a film részleteihez, egyben ki is egészítik a film tartalmait. „Vajon egy hosszú, és küzdelmes pedagógus életpálya gyakorlati példái, szemléleti megfontolásai, adhatnak-e hitet, megújulást a további intenzív pedagógiai munkához az érdeklődő tanítóknak?”- kérdezem a könyv bevezetőjében. Reményeim szerint: igen.

Nagy örömömre szolgál, hogy az ELTE Tanító- és Óvóképző Kar is éppen az iskolámtól való elszakadás idejében keresett meg. Mindig szívesen, örömmel térek vissza úgy is mint egykori tanítvány. Igazolásul a legkedvesebb emlékemre hadd hivatkozzam: Szíjj Zoltán testnevelő tanáromtól vettem át a legtöbb és leglényegesebb tudnivalót, amelyeket jól hasznosítottam végig nevelő munkám során. Az egyik testnevelésórán a kislabda hajítás módszertanát rajzolta fel, majd annak alapján a feszülő nyíl vonalát kellett utánoznunk törzsünkkel és hátrahajlított karunk ívével. Lábunk harántterpeszben tartotta műveletvégzés közben egyensúlyunkat, majd az előrelépés növelte a lendület erejét. Minden idegszálamat összpontosítva dobtam el a labdát, melynek erejét igazolta a szemben lévő nagy ablak földre hulló üvegcserepeinek csengő hangja. Végem volt, mekkora bajt zúdítok a legkedvesebb tanáromra, mit tegyek? A tanár úr folytatta az órát, zavartalanul igazgatta a hallgatók próbálkozásait. Az óra végén sírásra hajló hangon kérdeztem meg, mit tehetek most. „Egy ilyen dobás után csak az öröm lehet a dolga, Márta”. Sokszor gondolok rá hálával és köszönettel.

„Ahol ének, ott öröm, ahol öröm, ott ének” címmel egy gyakorló tanítók számára szervezett továbbképzésen ismertettem a mindennapi éneklés, zenélés folyamatszerű szervező munkáját szintén az ELTE Tanító- és Óvóképző Karán az Ének Zene Tanszék felkérésére. Önálló napot is jelölt nekem Dr. Mikonya György dékán úr a Kari Napok rendezvény keretein belül, amelyen kétszázhatvan hallgató tisztelt meg jelenlétével. Délelőtt plenáris előadás volt gyakorlati példákkal, műhely-részletekkel fűszerezve és színesítve, délután, filmrészleteket néztünk a tanító alapszakos hallgatókkal, melyekről hosszan beszélgettünk is. Az ELTE Tanító- és Óvóképző Kar Neveléstudományi Tanszéke szemináriumi órák megtartására hív rendszeresen, például „A tanító helye és szerepe” című programjuk keretén belül. A „Tehetség-nap”-ján is egy csoport számára tartottam előadást. Legutóbb pedig, 2014. november 20-án „Gyermekkultúra Konferencia és Kiállítás” nevű kétnapos rendezvényükön tartottam plenáris előadást „Rózsát oltani” címmel.

A Tanítóképző Intézet befejezése után az ELTE Pedagógiai Karán végeztem, szakmai kapcsolatunk azóta is folyamatos. M. Nádasi Mária egyetemi tanár, professor emerita negyven éven át hozta egyetemi hallgatóit pedagógiai gyakorlatra az aktuális osztályomba. Az ő meghívására, az ELTE Neveléstudományi Mesterszakát végző hallgatóival is megismertethettem 46 éves iskolai munkámat. 2014. november 28-án Százhalombattára hívott a Szülők Fóruma civilszervezet ahol, Örömmel az iskolában címmel tarthattam előadást. 2015. január 28-án pedig Székesfehérvárott ”Kinek kaloda, kinek fészek”- Az örömteli tanítás fortélyairól, a tanórán megvalósítható differenciálás játékos lehetőségeiről témakörben adhattam tovább tanítói tapasztalataimat, szemléletemet.

Az említett előadásokkal együtt harminc fölött jár azoknak a bemutatóknak a száma, ahol  az „Örömmel az iskolában”  című film szerepet kapott.  Szívesen teszek eleget évente egy-két alkalommal, a most divatos „Kerekasztal beszélgetések”-re szóló meghívásoknak, mint ahogy óvodákba is nagy örömmel látogatok el. Utóbb gyerekrajz kiállítást nyitottam meg Dömösön. Nagy öröm számomra, hogy igen tehetséges tanítványom saját óvodát nyitott meg a most folyó tanév indulásakor itt a fővárosban.

A társadalmi viszonyok alakulása nem alkalmazkodott az én életem fontos csomópontjaihoz. Későn érkezett a lehetőség, hogy nevelői elképzeléseimet saját magam teremtette körülmények között fejthessem ki, saját elgondolással, magam alapította iskolában, ahol szívem szerint hosszabb időt töltöttem volna. Mivel kedvem szerint változatlanul tevékenyen élek, elégedett, boldog ember vagyok.

2015. január

Winkler Márta