Pályám

A Felsőfokú Tanítóképző Intézet oklevelével a XI. kerületi Váli úti Általános Iskola tanítója lettem. Kísérletet kezdtem mindjárt Dr. Ungváry Gyula főiskolai tanárommal, hamarosan Varga Tamás matematikatanítási reformjára készültem, engedélyt kaptam a báziscsoporthoz való kapcsolódásra. A „6-os főirány” iskolai kísérleti munkájához, majd Marx György környezetismereti reform-munkáihoz felkérést kaptam azután.

Amikor tanítani kezdtem, az iskola fogalmához korántsem párosult plurális, alternatív jelző. Az egységesség volt a fő törekvés. A Házirend hosszú és szigorú rendelkezései felszólító módban szabályozták a felnőttek és a gyerekek életét az iskolában. Az iskola vezetői „egységes eljárási rendszert” dolgoztak ki, melyben meghatározták a tanító minden dolgát a tanítás és nevelés területén. Az igazgatók szigorúan ellenőrizték rendelkezéseik végrehajtását. Egyéni gondolatokkal bíró, a „gyerekit megőrizni” kívánó tanító nagyon kilógott a sorból. A tankönyv, a tananyag sajátos szemléletével együtt kötelező jelleggel adatott a kezünkbe. Mindez a tanítási-nevelési folyamat személyessé válását akadályozta.

Pont azt nehezítette, ami nekem a leglényegesebb volt az iskolában.

A kísérletekben való részvétel nemcsak a haladást jelentette számomra, hanem a saját elképzeléseim megvalósítását is segítették. Eljárásaimban a gyerekek mozgását, aktivitását kívántam felhasználni, műhelyt akartam vonni köréjük, hogy részesei lehessenek a tanulás minden fázisának, a közös életünk begyakorlásának. Nagy gondot fordítottam a testnevelésre és a gyerekek zenei képzésére.

Kerestem az elképzelésemnek megfelelő utat:először a szemléltetőeszközöket alakítottam át – minden gyerek kezébe adható munkaeszközökké. A leszögezett padok helyére asztalokat, székeket szereztem, a szülőkkel együtt rendbe hoztuk azokat, hogy a teret a gyerekek mozgása szerint rendezhessem be a foglalkozásainkon.

Céljaim megvalósításához a tanítványaimmal több éves folyamatos együttműködésre volt szükségem. Kikönyörögtem a négy osztályon keresztüli osztályfőnökséget a „kisszakaszos” rendszer helyett. A környezetemmel naponta vívtam, hogy a légkört, melyben élni lehet, valahogy megóvjam magam körül.

A merev társadalmi struktúra, amelyben éltünk, iskolán belül is nagy ellenállást váltott ki, az előírttól eltérő legkisebb változtatással szemben is. Nem csak a közvetlen környezetem, de a hivatali hierarchia egyre hangosabb rosszallása kísért nap mint nap. Óráimra egyszerre több, volt mikor négy szakfelügyelő jött ellenőrizni.

Kis lépésenként, szívós következetességgel haladtam előre. Legfontosabbnak tartottam az önálló problémamegoldás folyamatait átélni, átéletni – örömeit és nehézségeit egyaránt. Azt akartam, hogy a gyerekek képesek legyenek rá,  és akarjanak is elindulni egyedül, ne várjanak el kész ismereteket. Kérdéseik legyenek minél szerteágazóbbak. Tevékeny részesei legyenek a tanításnak, önmagukat és társaikat is tanítsák. A kézikönyvekbe belesárgult, elavult ismeretek, tankönyvek tanmeséi helyett a tudományt fejlődésében kívántam követni.

Kevés volt már a mit tanítsunk kérdése, a hogyan is egyre sürgetőbbé vált. Próbálkozásaimat elméletileg is kiegészítettem. A legjelentősebb számomra Varga Tamás törekvése volt, amelyet már főiskolai hallgatóként követtem. Az új matematika tanítási mozgalomban Varga Tamástól nemcsak a tárgyi tudáshoz gyűjtöttem anyagot. Ő elfogadta elképzeléseimet az egész személyiség részvételét igénylő tanórai munka kidolgozásában.

A matematika egzaktsága tisztán megmutatta, hogy a nyílt problémahelyzetek vállalása, a vitával tisztázott matematikai tények eredményes és kedvelt munkára ösztönzik a tanítványokat. A matematika, a logikai rend hasznát tapasztalva egyre több tantárgy feldolgozásában lett mérvadó nálam.

A hibázás lehetőségét vívtam ki azután, majd ebből továbbépítkeztem. A „folyamatos javítás módszerét” választottam, az osztályzás helyett szöveges értékelést kaptak a gyerekek.

Nyitott ajtóknál tanítottam több évtizedet a Váli úti Iskolában, főiskolai, egyetemi hallgatók, hazai és külföldi pedagógus csoportok folyamatos látogatása mellett. Sok diplomázó hallgatónak segítettem.

A másféleképpen szervezett iskolai élet nagy különbséget mutatott a többi tanulócsoport életével összehasonlítva. A vidáman, nagy szellemi szabadságban élő gyerekek örömmel és eredményesen tanultak. Sok szülő a kísérleti tanítást szerette volna a gyerekei számára, nagy számban kérték az igazgatónőtől a felvételt.

1977-ben a matematika kísérletről „Játék az iskolában?” című ismeretterjesztő filmet készítettünk az osztályommal. 1979-ben az Iskolapélda című dokumentumfilmben Péterffy András a nagyközönségnek a nevelő és a gyerekek kapcsolódásának sajátos légkörét kívánta megmutatni. Nyolc évig utaztam a filmmel országszerte. A mai napig használják a pedagógusképzésben az Iskolapéldát.

1984-ben az Országos Pedagógiai Intézet Neveléselméleti és Iskolakutatási Önálló Osztálya vezetőjétől egy éves tanulmányi szabadságot kaptam, amely alatt egy tanulmánykötetben összegeztem az addigi munkámat „Személyiségfejlesztés az alsó négy osztályban” címmel. Ebből az anyagból állítottam össze később a Kinek kaloda, kinek fészek című könyvet, mely sok év „tankönyvkiadós kálváriája” után 1993-ban jelent meg.

A nehézségeket megszüntetni kívántam, hát iskolaalapításra szántam el magam. Egyedül indultam el, teljesen egyedül, amikor először lehetett szó egyáltalán arról, hogy egyéni kezdeményezést fogadjanak el a hatóságok. „Alulról jövő önálló kezdeményezésnek” minősítették a törekvésemet. Egyszemélyes felelősséggel kaptam lehetőséget iskolalapításra. A megvalósításhoz szükséges erőt a családomnak köszönhetem.

1988. augusztus 31-én Gazsó Ferenc oktatási államtitkár engedélyével, a XI. kerület Tanácsának, majd Önkormányzatának és a Soros Alapítványnak a támogatásával megnyitottam egy négyosztályos iskolát. Nyolc év múlva hatosztályossá fejlesztettük azt. A Fővárosi Önkormányzat komoly segítségét is élvezhettük. Az első alternatív iskola ez,  Kincskereső Iskola a neve.

Két erős pillérünk az anyanyelv és a matematika. A magyar nyelvet azért pallérozzuk kezdettől fogva folyamatosan, hogy az érzelmek a gyökereinken és szépen szólalhassanak meg. A matematika pedig azért nagy gondunk, hogy a gondolkodást, a problémahelyzetek jó megítélését előkészítse. Hogy a vitázó kedvet felkeltse és készséggé erősítse a bátor próbálkozást. Mindezekkel pedig a helyes döntés gyakorlatát fejlessze ki a gyerekeknél.

A „gyerekit” szeretnénk megőrizni mindenben, amiben csak lehet. A teremtő örömet kívánjuk felkelteni a gyerekekben, amely erőt ad a nehézségek feldolgozására, a saját tevékenység és a saját megfelelés fölött érzett örömre.

Hosszan kellett bizonyítanom az elképzeléseimet, a szemléletem helyénvalóságát, eredményességét, különösen az első évtizedben, amikor a szülők véleményének, az iskola keresettségének köszönhettük a fennmaradást. Hat film reprezentálja az iskola életét, belátást enged az iskola hétköznapjaiba, ünnepi rítusaiba. A húszéves iskolai munkásságomat szintén könyvbe  szeretném foglalni.

Meghatóan sok díjat kaptam: Beke Manó-díjat, Apáczai Csere János-díjat,  Eötvös József-díjat, Újbuda-díjat, Budapestért-díjat, és a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje –díjat.

Igazi örömet a díjak méltatásai jelentettek, melyek a következők: „…a matematika népszerűsítéséért…”, „…a magyar oktatás megújításában vállalt kezdeményező szerepéért…”a közösség érdekében kifejtett eredményes és érdemes munkája elismeréséül”, „…az alternatív iskolák meghonosítása, a Kincskereső Iskola megnyitása, valamint a gyermekközpontú szemlélet közoktatásban történő meghonosítása érdekében végzett tevékenysége elismeréseként”  mondatokban jelennek meg.